Aki ismer, az tudja, hogy imádom ugratni az embereket, rokonokat sőt a közeli barátokat is. Nem tudom miért, de szeretem az életet nem komolyan venni és ezért még előszeretettel vállalom fel az ezzel gyakran járó apró-cseprő kellemetlenségeket is. Valahogy nekem ez belefér, és tudom furcsán hangzik, de kifejezetten élvezem nézni egyesek elképedt reakcióit főleg annak tudatában, hogy soha nem akarok senkit megbántani. Nálam ez egy kisebb fajta társadalmi kutatás vagy egy szociológiai "experience" része és gyakorlatilag minél több embert ugratok (sikerrel), annál kifinomultabb, - na jó, ne köntörfalazzunk - pimaszabb módszerekhez folyamodok és sajnos, annál nagyobb vérszemet is kapok a következő gonoszkodáshoz.

Nincs ez máshogy a munkahelyemen sem. Idestova, majdnem harminc éve dolgozok – hűha ezt leírni is szörnyű – és ezalatt volt szerencsém (már akinek ez az) két multinacionális cégben is eltölteni jó pár évet. Sőt ezen vállalatok központjaiban is dolgoztam és dolgozok most is és mivel termékfejlesztés a szakterületem, ezért a hosszútávú tervezés a munkakörömből adódóan mindennapjaim szerves része. Aki dolgozott már multinacionális cégnél - és nem csak az értékesítés területén -  annak ezekkel a gondolatokkal könnyű lesz majd azonosulni és talán lát némi hasonlóságot is a szösszenet elolvasása után.

Az ihletet ehhez a szösszenethez gyermekeim és közöttem nem sokkal két egymás után lezajlott, elsőre látszólag semmitmondónak és egymástól függetlennek tűnő apró beszélgetésfoszlány adta.

Kedvenc történelmi korszakom az 1880-as évektől közel negyven éven át tartó nagy magyar kivándorlás, melyről ezt megelőzően az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:...” című bejegyzésben már részletesen írtam. Bár abban a szösszenetben egy viszonylag átfogó, általános képet próbáltam adni az “amerikás” magyarok motivációjáról, újvilági viszontagságairól, mindennapi amerikai életüket azonban nem volt módom bővebben kifejteni. Többek között azért sem, mert nem nagyon maradtak fent olyan dokumentumok, melyek hű képet festenének a valamivel kevesebb mint egymillió magyar kivándorló mindennapjairól. Szerencsére azonban voltak olyan történészek, társadalomkutatók, akik készítettek riportokat élő amerikás magyarokkal illetve azok leszármazottaikkal a második világháborút követő évtizedekben.

Akik az angol nyelvben egy kicsit járatosak, azok már hallottak a Spanglish angol kifejezésről, ha máshonnan nem, hát a hollywoodi filmekből. Ha jól emlékszem, még egy Adam Sandler film címe is ez volt jó pár évvel ezelőtt. A Spanglish kifejezésen elsősorban az Egyesült Államokban élő spanyol anyanyelvű, úgynevezett latinók által, a mindennapi életben használt angol és spanyol keveréknyelvet értik. A Spanglish "nyelv" többnyire viszonylag frissen kreált nyelvtanilag hibás szavakat, kifejezéseket tartalmaz, melyeket ez a szubkultúra előszeretettel és rendkívül gyakran használ itt Amerikában.

De létezik-e olyan, hogy Hunglish? És ha igen, akkor honnan ered és milyen szavak, kifejezések illusztrálják a legjobban a Hunglish nyelvet? Nos, dédapám Amerikás múltja után kutatva, többek között a Hunglish eredetére is rátaláltam, és mivel nekem nagyon megtetszett, gondoltam ezt is megosztom, mert szerintem az angol nyelv vagy a történelem kedvelőin kívül mást is érdekelhet. A szösszenet végén található Hunglish példák pedig kifejezetten szórakoztatóak, tehát remélem mindenki talál majd valami kincset magának ebben az írásban.

Az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:..”, a hatvanas és hetvenes évek egyik legkedveltebb gyerekjátéka volt. Annak, aki nem emlékszik rá, vagy még nem élt akkor, itt található egy rövid leírás arról, hogy is játszották annak idején:

A kiválasztott pár - közös megbeszélésük alapján- valamilyen foglalkozást mutogat el. A többieknek pedig ki kell találni mi is az a foglalkozás. Ha kitalálták, cserélnek. A mutogatók természetesen nem beszélhetnek játék közben.

Persze voltak a játéknak különböző változatai is. Én például arra emlékszem, hogy a párnak meg kellett adni két betűt, egész pontosan a foglalkozás kezdő és utolsó betűit segédlet gyanánt. Arra viszont már nem emlékszem, hogy hogyan alakult ki ez a játék és amire végképp nem tudom a választ az az, hogy miért éppen “Amerikából jöttem". Miért nem, mondjuk Angliából vagy Németországból?

Nos, Dédapám élete után kutatva pont ennek a játéknak az eredetére találtam. És mivel az interneten sehol sem leltem semmilyen épkézláb utalást a játék történetére, úgy gondoltam megosztom azt, hátha valakit rajtam kívül is érdekel annál is inkább mert a játék eredete történelmünk szerves része, sőt sokunknak még több kötődése is van hozzá mint azt elsőre gondolnánk. De ne szaladjunk annyira előre, lássuk először, hogy kapcsolódik a játék eredete Dédapám kalandos életéhez.

Az apaságról és a férfiak társadalmi megbecsüléséről nyolc évvel ezelőtt már írtam egy bejegyzést, de azt azóta kitöröltem, mert sokan félreértelmezték az írás mondanivalóját. Ahogy az várható volt, az olvasók többségének csupán csak annyi jött le, hogy ez a férfi-soviniszta blogger a gyengébbik nemet támadja nőnapon, merthogy pont azon a napon publikáltam azt a szösszenetet. Pedig nem ez volt a célom, csupán csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy

a férfiakra és az apákra valamilyen rejtélyes oknál fogva nem ugyanolyan szemmel nézünk, mint a nőkre és az anyákra.

Márpedig ami a nőknek és anyáknak kijár, az - szerintem - a férfiaknak és az apáknak is. És itt semmi másra nem gondoltam, mint alapvető és hasonló mértékű tiszteletre valamint megbecsülésre  . Ez - és ez itt a lényeg - szerintem abszolút semmit sem vesz el a nők és anyák iránt érzett tiszteletből, csupán csak ugyanazokat szeretné elérni a férfiak és az apák számára is.

Ezt az egyenlőtlen társadalmi megbecsülést annak idején két példával próbáltam illusztrálni. Az egyik a valóban megünnepelt nemzetközi férfinap hiányára, a másik pedig az apák napja otthoni ünnepének szinte teljes ignorálására mutatott rá. (Emlékeztetőül jegyzem meg, hogy nyolc évvel ezelőtt, még szinte alig tudta Magyarországon valaki, hogy létezik-e egyáltalán apák napja.)

Mivel nem élek Magyarországon, így nem tudom pontosan felmérni, hogy azóta mennyit változott férfitársaim megítélése otthon. Csak reménykedem, hogy valamelyest javult a helyzet és Június harmadik vasárnapján már egyre több magyar család ünnepli idén az apaság intézményét. Én ebben a bejegyzésben egyébként nem a magyar helyzettel fogok foglalkozni, hanem az amerikaival. No nem azért mert azt fontosabbnak találom a hazainál.  Ennek inkább egyszerűbb okai vannak. Egyrészt mert itt élek, másrészt mert az a tapasztalatom, hogy az apák szerepe, egész pontosan azok hiánya hihetetlen mértékben befolyásolta az amerikai társadalmat. De ne szaladjunk ennyire előre, erről majd kicsit később elmélkedek.

A múlt héten olvastam egy már tavaly publikált, számomra nagyon érdekes szociológiai elemzést az amerikai fiatalok elmúlt évtizedekben tapasztalható nemi identitásának változásairól és az ehhez kapcsolódó megannyi ellentmondásról, ezért elhatároztam, hogy hosszú idő után ismét tollat ragadok és egyrészt megosztom ezen tanulmány érdekességeit, mert szerintem Magyarországon erről a jelenségről kevesen tudnak, másrészt pedig megpróbálom megfejteni ezeket az ellentmondásokat is az idestova 18 éves itt tartózkodásom tapasztalataira hagyatkozva.

Jöjjön akkor először egy zanzásított összefoglaló a fenti publikációról, ami nem igazán rövid, de próbálom a lényeget tömören, de hűen visszaadni. Előre bocsátom, sok statisztikai adatra hivatkozok majd, de remélem könnyen emészthetően tudom majd ezen száraz adatokat tálalni és ennek köszönhetően érthető lesz az is, miért ragadtam tollat.

Régen volt időm tollat fogni, pedig nagyon régen szerettem volna már kiírni magamból ezt a szösszenetet, de amikor tegnap megláttam Elon Musk alábbi Twitter mém-posztját, akkor elhatároztam, hogy végre nekiállok, mert úgy éreztem, ha tovább várok, akkor Musk még az írásban is megelőz...